Kép: hírszerzo.hu
Az elmúlt héten felreppentek az első hírek az új kormány gazdaságpolitikai terveiről. A tervek kiforratlanságára és a hazai sajtó precizitására jellemző, hogy ezeket, pontosabban ezek állítólagos adóemelést tartalmazó elemeit azonnal cáfolta a hír forrása, miközben az adócsökkentésről szóló kormányzati szándékot megerősítette. Továbbra is a sötétben tapogatózunk tehát, mindazonáltal néhány gyertyaláng már pislákolva jelzi a kontúrokat. Lássuk, melyek ezek!
Az eddig kiszivárgott információk azt valószínűsítik, hogy ha nem is forradalom, de stílusos „félfordulat” várható az eljövendő évek gazdaságpolitikájában: adóemelések helyett inkább adócsökkentésekre, s az erősebb helyett inkább egy gyengébb forintra helyeződhet a hangsúly. A Matolcsy György, nemzetgazdasági miniszterjelölt által felvázolt pálya első fele sokakat emlékeztethet a Ronald Reagan egykori amerikai elnök (1980-1988) neve által fémjelzett gazdaságpolitikára, a „Reagonomics”-ra, persze csak akkor, ha sikerül elvonatkoztatni az akkori amerikai csillagháborús költekezés óriási költségvonzatától és az amerikai szövetségi és a magyar nemzeti berendezkedés eltéréseitől. A Reagonomics-nak ugyanis két olyan sarokköve volt, amely az új kormányzati retorikában is tetten érhető. Az egyik – a gazdaságpolitikai – az adók csökkentése révén középtávon meglóduló GDP-növekedés, és az abból remélt állami többletbevétel. (A közgazdaságtanban jártas olvasó számára: ennek elméleti megalapozására leggyakrabban a Laffer-görbét használják, amely az adóterhelés eltérő szintjei mellett adja meg az adóbevétel várható összegét. Az érvelés úgy szól, hogy a túladóztatott gazdaság – s 46 százalékos adóbevétel/GDP arányával ilyen a magyar is – túl van a Laffer-görbe optimális pontján, így az adóráta mérséklésével növelhető az adóbevétel.) A program másik – politikai – sarokköve a középosztály helyzetbe hozása az adócsökkentések révén. Az eddig közzétett elképzelések szerint a magyar Reagonomics elsősorban a munkajövedelmek terhelésének csökkentésén keresztül valósulna meg, amivel – ha minden jól megy – két légy is üthető egy csapásra. Csökkenhet az elsősorban munkajövedelemből élő, és nagy szavazási hajlandóságot mutató középosztály adóterhelése, s még a költségvetés is jól járhat, hiszen a csökkenő adók nyomán idővel (!) emelkedő munkakedv meglódíthatja a gazdaságot, mérsékelve a munkanélküliséget, növelve a jövedelmeket és egyúttal a kormányzat adóbevételeit is. Az sem utolsó szempont, hogy a növekedés ilyetén ösztönzéséhez nincs szükség külföldi tőkére, s így az euró-csatlakozásunk egyik akadályaként számon tartott államháztartási hiány- és adósságrátáink is mérséklődhetnek.
Kép: wikipedia.org
A jó hírek mellett persze itt sorakoznak a kérdőjelek is, hiszen a Reagonomics még az Egyesült Államokban sem működött rendeltetésszerűen. A Reagan-kormány ugyanis a világháború utáni időszak legsúlyosabb költségvetési hiány-romlását és adósság-növekedését produkálta – elsősorban a már említett fegyverkezési gyorsítás miatt – a munkanélküliség felfutása mellett. Másrészt, még ha itthon működne is a recept, az Egyesült Államokkal ellentétben mi egy kis, nyitott gazdaság vagyunk, karnyújtásnyira a mostani rossz hírekben főszerepet játszó mediterrán országok eladósodottsági szintjétől. A jelenlegi tőkepiacon bármilyen rövidtávú és enyhe költségvetési hiányromlás életveszélyes mutatványnak tűnik, amellyel az eddigi eredményeinket kockáztatjuk.
Az árfolyamról szóló elképzelésekben pedig egészen biztosan nem lehet az amerikai tapasztalatokra hagyatkozni. Reagan alatt ugyanis az amerikai jegybank történelmi léptékű infláció-csökkentést hajtott végre a kamatláb 8 százalék fölé emelésével, jelentős dollárerősödéssel kísérve, amelyre azért volt szükség, hogy a közel-keleti, japán és német befektetők továbbra is vegyék az amerikai államkötvényeket. Úgy tűnik, hogy a magyar kormány ennek éppen az ellenkezőjére törekszik: a forint gyengítésével akar lökést adni az exportnak. Ehhez viszont szüksége volna egy, az inflációt jobban elnéző jegybankra is, ez viszont az MNB hitelességét kérdőjelezné meg. S ha a leértékelődés be is következne, felmerül a kérdés, hogy mit szólnának a külföldi befektetők és a másfélmillió hazai devizahiteles a forint árfolyamának újbóli gyengüléséhez. Emellett az árfolyam alakulása, ingadozásának esetleges felerősödése nyilvánvalóan befolyásolhatja az eurózónához történő csatlakozásunk időpontját is, mint ahogyan azt 2003-ban már láthattuk.
Összességében tehát úgy tűnik, hogy izgalmaknak ebben a ciklusban sem leszünk híján. A gazdaságpolitika megtervezésénél azonban mindenképpen érdemes szem előtt tartani, hogy kis, nyitott, és belső feszültségektől sem mentes gazdaságunk továbbra is a háborgó tőkepiacok hullámainak taraján kénytelen egyensúlyozni. Ahogy mondani szokás, navigare necesse est.
