Majdnem két hónapja nem láttam a családomat, és nemsokára utazok haza. Erasmusos diákként el kell fogadni, hogy nem lehet mindig hazautazni, ha beteg vagy, vagy éppen szomorú. Egy új élet kezdődött, amikor legfőképpen csak egy emberre tudsz számítani: saját magadra. Egyszer meg kell tanulni elszakadni a „fészektől”, és elkezdeni egy felelősségteljes életet: a felnőtt életet. Eddig sem voltam távol a felnőttlét küszöbétől, de az Erasmussal akarva-akaratlanul át kellett lépnem azt.
Vasárnapi napon esett le az első hó, és gyönyörködtem benne miközben készítettem az ebédet – egyedül. Finom ebédet készítek, vagy készítünk közösen az Erasmusosokkal, de akkor is hiányzik valami: A Család. Mikor láttam, hogy a szülők gyermeküket szánkón húzzák, kicsit összeszorult a szívem. Hiába vagyok már nagy, de mikor hó van, otthon mindig megkérem apukámat, hogy húzzon egy kicsit; nem is a szánkózás kedvéért, hanem azért mert emlékeztet arra, mikor még kicsi voltam, és együtt töltöttük a napokat. Minden évben együtt megyünk el karácsonyfát venni, de idén sajnos nem voltam ott. Viszont úgy gondolom egy hosszabb távollét (az esetemben az Erasmus) megmutatta azt, hogy mennyire fontos, hogy tudd, mindig van hova hazamenned. Mindig van, aki vár rád, és az a család. Ez a karácsony más lesz, mint a többi, soha nem vártam ennyire, mint most. Nem az ajándékok miatt, hanem mert együtt lehet végre a család, a legfontosabb értékünk. Hó, nevetés, finom ételek, az otthon illata, és ennek mind részese lehetek, mind részesei lehetünk!
Boldog karácsonyt Mindenkinek!
