A 2011-es Utcazene Fesztivált a Gazdaságtudományi Kar Színpadon Klausz Melinda beszélgetése zárta Nagy Gergővel. Ahogy az előadás egy órája alatt is kiderül jelenleg az Eat me!-ben basszerozó és újabb könyvét gépelő Nagy Gergő élete rejt némi izgalmat magában.

Korábban a Kimnowákban tevékenykedett, amire csak azt mondja, hogy jó volt, szép volt, de köszönöm, ennyi. “Azután visszakerültem az undergroundba, a föld alá, de nem baj, mert a periférián történő dolgok mindig jobbak, mint a centrumban lévők” – és tényleg élvezi, hogy új zenei stílust is kedzett a rock után. Most egy kicsit elektronikusabb, művészbázisokon készülő zenével foglalkozik. Önszerveződőn, ahogy mondja, szerinte az intézményes kultúra haldoklik, de az azon kívüli viszont virágzik. Persze így nehezebben találja meg egymást a közönség és a művészek, de kialakul “egy kulturális térkép alatti kulturális térkép.” Ahogy a fesztiválon már mások említették Gergő is megjegyzi, hogy ma már nem lehet lemezt készíteni, nem lehet egy egészben gondolkodni, de nincs is ezzel semmi baj.

Aztán ugrunk a nagyvárosokra, Gergő amolyan városi gyerek, igazi budapesti srác. “Ha elhagyom a betont, kicsit bizonytalanná válok, de ahogy idefelé jöttünk, szépek voltak azok a aaaaa” – búzatáblák segíti ki őt a közönség. Ahogy elmeséli egyfajta szeretet-gyűlölet viszonya van a fővárossal, mert sok dolog van ott, ami szomorúvá teszi az embert, de rengeteg lehetőség is. Szerinte “Budapest most tényleg egy potenciális Berlin”, nincs már messze, hogy igazi kultközpont legyen, de azért még nem tartunk ott sajnos. Hogyan lehetséges ez? A szabadság a kulcsszó állítja. Például nem kellene a tereket eltüntetni vagy a Moszkva teret átnevezni, “legyen ami közösségileg is a múltra emlékeztet bennünket.” Mostanában sokat foglalkozik a múlttal, legújabb könyvét is a családja kollektív tudatából és emlékezéseiből rakja össze.

Már nincs kedve a szubkultúrához és a rockzenéhez, “basszusgitáros is csak abból lesz, aki egyébként nem jó semmi másra.” Ez azonban őt nem zavarja, rá az együttesekben is azt mondják, “olyan fura”, ahogy az író kortársak is. Így viszont sok dolgot kívülről tud figyelni, nem szeret bele a saját dolgaiba. A kettőt össze is lehet hozni, így született a Basszus című könyv, amelyből az első gitárja történetét hallgatjuk meg, ami egy neppertől és a ’70-es évekből van. Kiderül azóta is megvan. Még ülnénk ott, hallgatnánk, de vége lett a történetnek is, és az idei fesztiválnak is.

Az előadás élő adásának felvétele megtekinthető itt: