A nemzetközi helyzet fokozódik. Szeptember végén az amerikai Képviselőház elsöprő többséggel <a href=”http://politics.nytimes.com/congress/votes/111/house/2/554″>szavazta meg</a> azt az új törvényt, amely lehetővé teszi az Elnök számára, hogy vámot vessen ki egy sor termékre olyan ország esetében, “amelynek valutája legalább 5%-kal alulértékelt”, illetve “jelentős és tartós globális folyó fizetési mérleggel rendelkezik”. Az IMF főnökének <a href=”http://www.telegraph.co.uk/finance/economics/8048996/IMF-chief-Dominique-Strauss-Kahn-warns-global-economic-co-operation-is-falling-apart.html”>nyilatkozata</a> után pedig az amerikai pénzügyminiszter is <a href=”http://www.cbsnews.com/stories/2010/10/09/ap/politics/main6942345.shtml”>világossá tette</a>, hogy az Egyesült Államok minden követ megmozgat a szerinte mesterségesen alacsony árfolyamon tartott kínai fizetőeszköz, a jüan (“népi pénz”) felértékelésére. Tipikus előszele ez egy kereskedelmi háborúnak, láttunk már ilyet, ugye, az 1930-as években. Csak reménykedhetünk, hogy most valódi háború nem lesz belőle.
Már Paul Krugman – azóta Nobel-díjas – amerikai közgazdász 1992-ben megjelent “The Age of Diminishing Expectations – U.S. Economic Policy in the 1990s” könyvében is hosszú oldalakat szentelt az amerikai kereskedelmi hiány problematikájának. Akkor még a GDP egy százalékát sem érte el az importtöbblet, mégis minden amerikai a hiány feléért felelős japánokat okolta a magas amerikai munkanélküliségi rátáért, mondván, hogy a japán import miatt kisebb az amerikai termelés, s így kevesebb a munkahely. Azóta annyi változott, hogy a kereskedelmi hiány meghaladja a GDP három százalékát, a deflációs spirálba és stagnálásba zuhant Japán helyét átvette Kína, s az érvelés is markánsabb politikai, konkrétan antikommunista színezetet öltött. A nem mindig jogosan piacpárti retorikával élő amerikaiak egyre gyakrabban vetik a kínai állampárt funkcionáriusai szemére, hogy Kína egyensúlytalanságot visz a nemzetközi pénzügyi rendszerbe a devizatartalékok felhalmozásával, indokolatlan versenyelőnyhöz juttatja az olcsó hitelekből gazdálkodó saját vállalatait, miközben saját munkásait kizsákmányolja, hiszen azok a megtermelt hazai terméknek csak mindössze egyharmadából részesednek bér formájában, miközben a tőkejövedelmek nagy része a mindenható – és mindent tulajdonló – államhoz vándorol.
Mondanom sem kell, hogy Krugman 1992-es elemzése ma is megállja a helyét. Aki tanult valaha makroökonómiát, az tudja, hogy a kereskedelmi hiány – pontosabban a folyó fizetési mérleg hiánya – nem a gonosz komenista kínai manók konspirációjának, hanem annak következménye, hogy egy nyitott gazdaságban elégtelen a belföldi megtakarítások összege, s a hiányt a külföldi megtakarítások pótolják ki – már ha van ilyen a külföldnek. Történetesen a 2000-es évek éppen pont erről, azaz a globális megtakarítás-bőségről szóltak, amely lehetővé tette például nekünk magyaroknak is a devizában történő eladósodást és az államadósságrátánknak a GDP 80 százalékára tornázását. S egészen véletlenül a külföldi kézben lévő amerikai államkötvények egynegyedét kínaiak, egyötödét meg japánok birtokolják. Akik tehát egyik oldalról gonosz leértékelők, azok másik oldalról túlköltekezésünk nagylelkű finanszírozói. Krugman (is) tehát ennek alapján a belföldi megtakarítások növelését tartja az egyetlen járható útnak a kereskedelmi hiány letörésében, aminek legfőbb eleme természetesen az államháztartás hiányának lehető legkisebbre mérséklése, hogy a csekélyke hazai megtakarítások ne csak államkötvényekben landoljanak, hanem lehetőleg minél több produktív magánberuházás finanszírozására is fussa belőlük. Ja, hogy most a GDP 10 százaléka az amerikai költségvetés kiadástöbblete? Akkor tessék ezt csökkenteni. Ja, hogy most válság van és inkább növelni kellene az állami transzfereket? Akkor viszont ne tessék Kínára mutogatni.
Egyébként az az öröm az ürömben, hogy egyelőre nagyon stabilnak tűnik a status quo. Kínának érdeke, hogy az amerikai állampapírok továbbra is a világ legbiztonságosabb megtakarításai legyenek, ezért nem fog tőlük látványosan megszabadulni, mert azzal a dollárt gyengítené, ami versenyelőnyhöz juttatná az amerikai exportot, aláásná a devizatartalékai értékét és végeredményben káoszba taszítaná az egész világgazdaságot. Az USA meg továbbra is vásárolja a – részben saját vállalatai által Kínában gyártott – kínai exporttermékeket, ezzel ellensúlyozva az állandóan dráguló olajjal importált inflációt, amivel megelőzhető a kamatemelés. A Képviselőház és Geithner utóbbi akciói legjobb esetben is csak politikai cirkusznak tekinthetők.
A kereskedelmi hiány ellen egyébként önmagában a recesszió is jól tud működni. Ilyenkor ugyanis a romló jövőbeli kilátások erőteljes korrekciót okoznak mind a háztartások tartós cikk fogyasztásában, mind a beruházásokban. Ezáltal kevesebb beruházást kell finanszíroznia egy nagyobb belföldi megtakarítás-állománynak, s így mérsékelhető a függés a külföldi tőkétől. Magyarországon bejött, és egyébként a számok alapján az USA is bizakodhat, mert kereskedelmi hiánya dollárértékben 2008 óta csökken.
A nemzetközi helyzet fokozódik. Szeptember végén az amerikai Képviselőház elsöprő többséggel szavazta meg azt az új törvényt, amely lehetővé teszi az Elnök számára, hogy vámot vessen ki egy sor termékre olyan ország esetében, “amelynek valutája legalább 5%-kal alulértékelt”, illetve “jelentős és tartós globális folyó fizetési mérlegtöbblettel rendelkezik”. Az IMF főnökének nyilatkozata után pedig az amerikai pénzügyminiszter is világossá tette, hogy az Egyesült Államok minden követ megmozgat a szerinte mesterségesen alacsony árfolyamon tartott kínai fizetőeszköz, a jüan (“népi pénz”) felértékelésére. Tipikus előszele ez egy kereskedelmi háborúnak, láttunk már ilyet, ugye, az 1930-as években. Csak reménykedhetünk, hogy most valódi háború nem lesz belőle.
Már Paul Krugman – azóta Nobel-díjas – amerikai közgazdász 1992-ben megjelent “The Age of Diminishing Expectations – U.S. Economic Policy in the 1990s” könyvében is hosszú oldalakat szentelt az amerikai kereskedelmi hiány problematikájának. Akkor még a GDP egy százalékát sem érte el az importtöbblet, mégis minden amerikai a hiány feléért felelős japánokat okolta a magas amerikai munkanélküliségi rátáért, mondván, hogy a japán import miatt kisebb az amerikai termelés, s így kevesebb a munkahely. Azóta annyi változott, hogy a kereskedelmi hiány meghaladja a GDP három százalékát, a deflációs spirálba és stagnálásba zuhant Japán helyét átvette Kína, s az érvelés is markánsabb politikai, konkrétan antikommunista színezetet öltött. A nem mindig jogosan piacpárti retorikával élő amerikaiak egyre gyakrabban vetik a kínai állampárt funkcionáriusai szemére, hogy Kína egyensúlytalanságot visz a nemzetközi pénzügyi rendszerbe a devizatartalékok felhalmozásával, indokolatlan versenyelőnyhöz juttatja az olcsó hitelekből gazdálkodó saját vállalatait, miközben saját munkásait kizsákmányolja, hiszen azok a megtermelt hazai terméknek csak mindössze egyharmadából részesednek bér formájában, miközben a tőkejövedelmek nagy része a mindenható – és mindent tulajdonló – államhoz vándorol.
Mondanom sem kell, hogy Krugman 1992-es elemzése ma is megállja a helyét. Aki tanult valaha makroökonómiát, az tudja, hogy a kereskedelmi hiány – pontosabban a folyó fizetési mérleg hiánya – nem a gonosz komenista kínai manók konspirációjának, hanem annak következménye, hogy egy nyitott gazdaságban elégtelen a belföldi megtakarítások összege, s a hiányt a külföldi megtakarítások pótolják ki – már ha van ilyen a külföldnek. Történetesen a 2000-es évek éppen pont erről, azaz a globális megtakarítás-bőségről szóltak, amely lehetővé tette például nekünk magyaroknak is a devizában történő eladósodást és az államadósságrátánknak a GDP 80 százalékára tornázását. S egészen véletlenül a külföldi kézben lévő amerikai államkötvények egynegyedét kínaiak, egyötödét meg japánok birtokolják. Akik tehát egyik oldalról gonosz leértékelők, azok másik oldalról túlköltekezésünk nagylelkű finanszírozói. Krugman (is) tehát ennek alapján a belföldi megtakarítások növelését tartja az egyetlen járható útnak a kereskedelmi hiány letörésében, aminek legfőbb eleme természetesen az államháztartás hiányának lehető legkisebbre mérséklése, hogy a csekélyke hazai megtakarítások ne csak államkötvényekben landoljanak, hanem lehetőleg minél több produktív magánberuházás finanszírozására is fussa belőlük. Ja, hogy most a GDP 10 százaléka az amerikai költségvetés kiadástöbblete? Akkor tessék ezt csökkenteni. Ja, hogy most válság van és inkább növelni kellene az állami transzfereket? Akkor viszont ne tessék Kínára mutogatni.
Öröm az ürömben, hogy egyelőre nagyon stabilnak tűnik a status quo. Kínának érdeke, hogy az amerikai állampapírok továbbra is a világ legbiztonságosabb megtakarításai legyenek, ezért nem fog tőlük látványosan megszabadulni, mert azzal a dollárt gyengítené, ami versenyelőnyhöz juttatná az amerikai exportot, aláásná a devizatartalékai értékét és végeredményben káoszba taszítaná az egész világgazdaságot. Az USA meg továbbra is vásárolja a – részben saját vállalatai által Kínában gyártott – kínai exporttermékeket, ezzel ellensúlyozva az állandóan dráguló olajjal importált inflációt, amivel megelőzhető a kamatemelés. A Képviselőház és Geithner utóbbi akciói legjobb esetben is csak politikai cirkusznak tekinthetők.
A kereskedelmi hiány ellen egyébként önmagában a recesszió is jól tud működni. Ilyenkor ugyanis a romló jövőbeli kilátások erőteljes korrekciót okoznak mind a háztartások tartós cikk fogyasztásában, mind a beruházásokban. Ezáltal kevesebb beruházást kell finanszíroznia egy nagyobb belföldi megtakarítás-állománynak, s így mérsékelhető a függés a külföldi tőkétől. Magyarországon bejött, és a számok alapján az USA is bizakodhat, mert kereskedelmi hiánya dollárértékben 2008 óta csökken.